Az utóbbi hónapok elég csendesen teltek – legalábbis itt a blogon, egyébként elég eseménydús időszakon vagyok túl, nem csak a versenyzést illetően. De őszinte leszek, vagy megosztottam más platformon a mondanivalómat és feleslegesnek tartottam ismételni magam, vagy nem éreztem magamban a késztetést arra, hogy billentyűzetet ragadjak hosszabb bejegyzésekhez, márpedig ide kényszerből nem kerül ki semmi, ezt rég megfogadtam 🙂 Úgy tűnik, az élet mindig tartogat meglepetéseket, nekem pedig abból kell vizsgáznom, hogy helyén kezeljem a dolgokat és szükség esetén tudjak elengedni/átprioritizálni/felülemelkedni. Ma “csak” a visszérműtétemen vagyok túl, de holnap vár rám egy lábfejspecialista orvos kontrollvizsgálata, aztán meglátjuk, merre van az előre. De lássuk, mi minden vezetett idáig 🙂
Az időeredményeknek nagyon örültem, a forma biztató volt… Igazából nem volt nagyobb célversenyem utána, ugyanis az elkövetkezendő heteim más programokkal voltak tele, de motiváltabb voltam, mint valaha! Szinte minden edzésemen PB-t futottam, volt hogy már én magam sem értettem, hogy miért megy ilyen jól 😀 Kicsit bántam, hogy júliusban több versenyről is le kellett mondanom, amiken egyébként szívesen indultam volna, de úgy voltam vele, hogy folytatom a kemény munkát, lesz még bőven lehetőség az évben…
27. Aldi Női Futógála
2020 óta az egyik kedvenc versenyem, így idén is nagyon vártam. Úgy éreztem, rendben van a formám, ezt igazolta a 18:56-os 5 km, amire sikerült egy 39:52-es 10 km-t futnom. Ez mindkét távon új egyéni rekordot jelent, bár a mezőny erősségét jelzi, hogy külön-külön egyik sem volt elég a dobogóra. Szokásomhoz híven viszont összetettben indultam, ahol sikerült felállni a dobogó legfelső fokára 🙂
Garmin WTF Szentendre, aszfalt M
A Garmin WTF versenyekkel már régóta szemeztem, de eddig nem sikerült eljutni rájuk. Viszonylag hirtelen felindulásból neveztem a szentendrei versenyre, ugyanis megfelelt az időpont, illetve tudtam, hogy a július-augusztus gyenge lesz, így szerettem volna egy megmérettetést. Nem készültem rá különösebben, inkább edzésversenyként fogtuk fel Sanyosszal. Sajnos nem jött ki a legjobban a lépés, így amellett, hogy nem tudtam kihozni azt ami bennem van, nem mondanám, hogy élveztem a versenyt. Másodikként sikerült célbaérnem, de a rossz szájíz mindenféle eredménytől független. De van ilyen is, el kell bírni, beépül ugyebár… Ebben a szellemiségben léptem túl a rossz élményeken és úgy voltam vele, hogy megyünk tovább…
A július és augusztus inkább az egyéb programok és kötelezettségek miatt volt intenzív. Sor került Ági barátnőm lánybúcsújára, majd két héttel később esküvőjére a Balatonnál, elbúcsúztam az EuroAPI-tól és visszatértem az Országos Onkológiai Intézetbe, illetve mi is töltöttünk pár pihenősebb, majd aktívabb napot a déli parton. Motiváció terén voltak gyengébb napjaim, nem mindig esett jól a futás, nem volt célverseny, és éreztem, hogy a hektikusabb időszak miatt nem is vagyok olyan formában, mint kellene. Ezen hála Istennek túllendültem és úgy éreztem, végre mentálisan elkaptam a fonalat, mígnem július végén kezdett el fájni a bal lábfejem. Íngyulladásra gyanakodva következett egy rövid pihenő majd pár könnyedebb nap, viszont ezeket követően sem javult a helyzet. Közben megjártuk Erdélyt, ahol úgy alakult, hogy egy métert sem tudtam futni, viszont a fájdalom nem enyhült, sőt nyugalomban is fennállt, ez aggasztott a legjobban. Voltam röntgenen és ultrahangon, ahol kizártuk a fáradásos törést, azután kicsit megnyugodtam, az viszont nem nyugtatott meg hogy ennek ellenére sántikálok a résztávos edzések utáni pár órában, valamint akár több napos nyugalom ellenére sincs javulás. Közben a bal combomban lévő kezdeti visszér is aggasztóan kezdett el viselkedni, úgyhogy az érsebészeten is futnom kellett egy kört, ahol közölték velem, hogy azt a vénát előbb vagy utóbb műteni kell. Egy duplex UH vizsgálat és másodvélemény után úgy döntöttünk, felesleges halogatni a dolgot, úgyhogy türelmesen vártam a műtéti időpontra, közben pedig meglátogattam egy lábfejspecialistát is, aki a negatív röntgen után MRI vizsgálatra küldött – ennek az eredményével megyek holnap kontrollra és nagyon remélem hogy okosabb leszek, hiszen amíg nincs diagnózis, addig nehezen tudom, hogy mit is kéne tennem a gyógyulás érdekében (mert mint megtapasztaltam, a pihenés sem oldja meg a dolgot).
Amióta az orvosokat járom, azóta úgy döntöttem hogy nincs résztávozás, minőségi alapozó futások viszont igen. Nem mondom, hogy az elején nem volt nehéz megbékélni a helyzettel, de az elmúlt 2-3 hétben különösen jól érzem magam, keringés és állóképesség-ügyileg elég bitang a helyzet. Annak ellenére, hogy nem szakadok szét a futásaimon, szerintem elég jók a számok – de most nem az időhajkurászás a prioritás. Természetesen örülök neki, hogy jó tempókat megyek, de annak örülök igazán, hogy a lendületesebb futások sem esnek nehezemre – ha így lenne, akkor nem erőltetném őket.
Azt pedig, hogy hogyan tovább, meglátjuk… én bizakodó és motivált vagyok, de most a lábam diktál.
