Ígértem, hogy számot adok arról, mi minden történt velem futás ügyileg, miért futottam vagy épp nem futottam, és hogyan állok mostanában ilyen téren akár fizikálisan, akár lelkileg 🙂
Az előző bejegyzést folytatva azt már tudjátok hogy a július elég erősre sikerült, így az augusztusban szerettem volna visszavenni kicsit és a többi szabadidős tevékenységemnek is időt illetve teret adni. Ez kicsit összevisszára sikerült néha, ugyanis volt, mikor könnyebben elengedtem a dolgot és úsztam-bicikliztem-erősítettem-túráztam vagy éppen pihentem nem törődve a kilométerhiánnyal. Persze volt, amikor elkapott a gépszíj és miután megjártuk Grúziát, hazaérkezésünk estéjén, több nap nem futás után “csak úgy mert miért ne” alapon nekiindultam egy könnyed 20 kilinek, majd maximum 12 óra elteltével csatlakoztam Helgához egy 25 kilométeres, brutál szintes terepfutásra 😀 Majd szintén jött egy nyaralás Horvátországban, ahol megint csak egy futás fért bele, hazaérve persze igyekeztem pótolni a “lemaradást”.
Nem volt mese, fejben ugyanis a szeptember 11-i Aldi Női Futógálára készültem, ahol a tavalyi győzelmem után szerettem volna címet védeni 10+5+2.5 km-en. Ebbe a verseny előtti héten rondított bele egy borzasztó sarokfájdalom a szerdai résztávos edzésem után, ami estére olyan mértékben eszkalálódott, hogy járni is nehezen tudtam, a fájdalomtól pedig a sírás küszöbén voltam. Kétségbeesésemet fokozta az értetlenség és a tehetetlenség érzése is, hiszen az elmúlt hónapban mindent csináltam, de nem futottam halálra magam és habár sportoltam, mindent lehet mondani de azt nem, hogy maxra járattam a testem. Masszőrhöz is jártam szorgalmasan, ment a nyújtás-henger, úgyhogy tényleg nehezen tudtam értelmezni a helyzetet 🙁
Sanyosz ajánlott egy manuálterapeutát, aki nagy szerencsémre két nappal később tudott is fogadni és szembesített a diagnózissal: minden probléma forrása a vádlim, ami elég durván begyulladt és olyan mértékben megrövidült, hogy majdnem beszakadt az izom. Ez tovább folytatódott a talpi ínban, aminek túlterheltsége miatt pedig a sarokcsontom is begyulladt, ez okozta a borzasztó fájdalmakat. Tudattam Rolival, hogy ha ott és akkor azt mondja, kuka a jövő heti verseny akkor elfogadom és maradok a fenekemen, de nagyon nehezen engedném el, úgyhogy ha össze tud rá rakni, akkor tegyünk meg mindent amit lehet.
A helyzetet egy gyulladáscsökkentő injekcióval és lökéshullámmal, illetve hidegterápiával orvosoltuk és abban maradtunk, hogy nem temetjük a versenyt, de jövő héten visszatérek és a helyzet függvényében eldöntjük, hogyan tovább. Addig is az úszás-bicikli-erősítés ment ezerrel, majd 3 nap után egy nagyon nyugdíjas futás teszt jelleggel. Utóbbira egészen jól reagált a lábam, a sporttól eltekintve pedig a kezelés másnapján el sem hittem, hogy a kis híján járásképtelen állapotom után kis túlzással úgy éreztem magam, mintha semmi sérülés sem történt volna. Tudtam persze, hogy észnél kell lennem, úgyhogy minden utasítást betartottam és megálljt parancsoltam az agyamnak, nehogy túlfeszítsem a húrt.
A második kezelésen úgy ítéltük meg, hogy menni fog a verseny, a regenerációm mértékére nem voltak szavak, bár biztos vagyok benne, hogy nagy százalékban az is hozzátett a folyamathoz, hogy iszonytatóan akartam fejben az egészet. A versenyt izgatottan vártam, Sanyoszék pont kiértek a rajtra, úgyhogy szurkolásban is részem volt az elejétől kezdve 🙂 A rajtnál szembesítettek vele, hogy Merényi Tímea hegyifutó világbajnok is a mezőnyt erősíti, innentől kezdve mondjuk megbukott a címvédésem, ettől függetlenül töretlen fókusszal és motivációval álltam hozzá az összes távhoz 🙂
2.5 és 5 km-en PB-vel (8:44 és 19:42) értem célba, amiken én magam is meglepődtem, a 10 km-es táv előtt azért elkezdett fájni az élet és a lábamat is éreztem. Rám nem jellemző mentalitással semmi kedvem nem volt még egyszer futni, fáradt voltam és fájtak az izmaim, de hát nem volt mese. Lesz ami lesz alapon azért bedobtam 2 Cataflamot majd Tuttikával és Henivel elindultunk a rajthoz meghalni 😀
Ha nincs a Sanyoszistállós szurkolás és 7 km-en az üvöltő Paradise City, biztos jobban elhagytam volna magam pár szakaszon. Így sem hoztam a formámat, egy 42:30-as idővel vonszoltam be magam. Ez mondjuk elég volt az abszolút 3. helyre, míg összetettben az abszolút ezüstöt és a korosztályos aranyat jelentette.
Tény, hogy 10 km-en elfogytam, viszont a másik két eredményre mindennél büszkébb vagyok, főleg az előzmények tudatában! 🙂 Akárhanyadik helyen végeztem volna akármilyen idővel, nagyon hálás voltam, hogy rajthoz állhattam aznap!
Izgatottan vártam az egy héttel későbbi Runway Run-t, ahol 10 km-en terveztem indulni, de a következő résztávos edzésen sajnos megmutatkozott, hogy korántsem vagyok túl ezen a sérülésen, úgyhogy már kevésbé nehéz szívvel de elengedve azt a versenyt, következett két nullkilométeres hét, reménykedve abban, hogy a pihenő megteszi a hatását…
