EN: At first I’d like to call your attention that in the next few lines I’m going to write about a quite hard period with 100% honesty. If you’re not interested or maybe you can get angry, then pls don’t keep reading on, I’ll understand. I’d like to say as well that it’s not a kind of self – pity since it has sort of happy ending but I think I should share the bad part also, just to make the picture complete…
Let’s go back two and half years, when I was preparing myself to the last Scientific Students’ Associations Conference and then to the national one as well. I got first prize at the university conference so I was pretty motivated and enthusiastic. Somehow it just turned out that after reviewing and giving scores to the thesis of each participants, I’m standing on the 3rd place. Then of course I was trying to keep this place but this means that I was too excited and nervous while presenting. Okay, it wasn’t bad but still not a good one… 😀 However, in the end I got the 3rd prize and I think I had the right to be freaking proud. You may know that I’m quite a perfectionist so I decided that next time I’m coming to win the first prize (of course I didn’t say this to a lot of people, it could be suck so much if I won’t win after saying this… :D)
Now everyone would think that everything was normal, I was thinking the same, I’ll keep working on, I’ll do my best and then we’ll see… Unfortunately it wasn’t so simple. Such period began, when I had to realize that no matter what I do, how many results I have, no one will appreciate it, however such people are “overhyped” who do much less. Of course at first I said, okay I don’t care, I don’t need anybody in the lab or at university to be my best friend, I just want to do my best. But when I got disinterest and I knew that really no matter what I’ll do, I can even save the whole world, nobody will say anything… that was quite nerve – racking…
Anyway, I still kept going on, just as I thought, sometimes it was easier, sometimes it was harder to tolerate all the things. I wanted to hold on to the end, and then everything will be okay… The next SSAC at the university was in last autumn and I thought that my new thesis was much better than before. Well, that’s normal, you can learn a lot and improve yourself in two years. I also knew that maybe I’ll be eliminated from the students who will get prizes since I already had a first prize. I don’t know what and why happened but finally I didn’t get anything. Even though I knew that it’s possible, it was such a bad feeling, when I have a much better work and finally it’s not rewarded, it’s like that I got the feedback that it’s a shit one. I felt quite blue, but I decided to keep going and we’ll see what will happen at the national conference…
After this I also got negative feedback and completely disinterest (how surprising) but life is a good trainer so I was trying to exclude everything and focusing on what is good for me. I believed in myself and I knew that it’s good what I’m doing even if no one is thinking the same at the moment. Now I had no idea about the points what I got for my thesis but maybe it was even better, it didn’t have any effect on my presentation. As I wrote I thought, it was a good one and I also felt that I’ll be among the bests (okay it’s easier to talk about this afterwards, hehe… :D) Next day they said my name as the winner of my section so I was freaking happy and of course relieved, that finally it’s not only me who think, it’s not bad what and how I do. I’m glad that despite of all the sh*t things there were people, who appreciated my work. I know that they won’t read this but I would like to thank that they chose my thesis and presentation good enough for the first prize. It’s more than usual, that I was able to go through this, however it was quite hard. Not because I was treated like a star, not because I had a strong background, but because I believed that I can do this and finally I had the chance to prove it as well.
Was it difficult to get this far? Terribly. However I don’t think about the chemistry part of that. All the participants were working hard, all of them had plenty of results, and all of them do their best. For them it’s also hard to prove that they’re good enough and be the best. Do you know what was hard for me? To believe in myself when nobody did. To trust myself when nobody supported me. To stay strong when I felt that I was pushed to the ground. This was hard, not writing the thesis and presenting my whole work. I also know that this first prize still doesn’t matter, they won’t think that I’m better like they didn’t react to my previous results as well… However I believe that there will be another place where all of this will be appreciated 🙂 I’d like to close this post with a quote by Bruce Lee, I saw it in the gym and it kept me going several times:
“Do not pray for an easy life, pray for the strength to endure a difficult one.”
Well, it wasn’t easy at all but it seems that I had enough strength. I hope this will never change! 🙂
HU: Előre is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a következő sorok egy számomra elég húzós időszakról fognak szólni, kegyetlen őszinteséggel. Aki erre nem kíváncsi, vagy úgy gondolja, hogy csak felidegesítené magát a bejegyzésen, az ne olvasson tovább… Azt is szeretném megjegyezni, hogy nem önsajnáltatásról van szó, ugyanis a végén eléggé jól alakultak a dolgok számomra, de úgy gondolom, szeretném megosztani a következő gondolatokat, csak azért, hogy teljes legyen a kép…
Ugorjunk vissza két és fél évvel ezelőttre, amikor az előző TDK – ra és OTDK – ra készültem. A kari TDK – t sikerült megnyernem, így nagyon lelkesen készültem az OTDK – ra. Rendhagyó módon egy olyan dolog történt, hogy megtudtam azt, hogy harmadik helyen állok a dolgozatra kapott bírálatok pontszáma után. Onnantól kezdve görcsösen próbáltam megtartani ezt, a túlzásba vitt izgalom egy kicsit az előadás rovására is ment, nem mondom hogy rossz volt, de azért jónak sem mondanám… 😀 Mindenesetre a végén harmadikként zártam az előző OTDK – t, amire BSc – s hallgatóként szerintem joggal voltam büszke. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire maximalista vagyok, így nem volt kérdés, hogy a következő OTDK – n a cél az első hely megszerzése volt (nyilván ezt nem hangoztattam azért, mivel nagy pofáraesés, ha valami miatt nem jön össze :D)
Mindenki azt gondolná, hogy szép és jó dolgok jönnek, én is így állam hozzá, hogy minden rendben lesz, szépen dolgozgatok tovább ebben a témában, megteszek minden tőlem telhetőt, aztán meglátjuk mi lesz. Sajnos nem volt ilyen egyszerű az élet. Elkezdődött egy olyan időszak, mikor azt vettem észre, hogy a környezetemnek teljesen mindegy, hogy mit csinálok, mennyi eredményt teszek le az asztalra, mennyi elismerésre teszek szert, az égvilágon senki nem értékeli, közben pedig olyanokat hype – olnak agyon, akik töredékét sem csinálták vagy csinálják. Persze, ezt az ember egy darabig viseli, én is úgy voltam vele, hogy már az elején sem azért kezdtem el kutatni, hogy bárkivel öribari legyek a csoportból, hanem azért hogy eredményt hozzak. De mikor a folyamatos érdektelenséget kapja az ember, és tényleg teljesen mindegy, hogy mit csinálok, a világot is megválthatom, az se fog számítani, hát mit mondjak, eléggé idegőrlő…
Átlagban továbbra is végeztem a kis munkámat, úgy ahogy én gondoltam, mikor milyen szinten elviselve ezt az egészet. Úgy voltam vele, hogy nem baj, kitartok, aztán majd a végén jó lesz minden… Az őszi helyi TDK – ra úgy éreztem, hogy a két évvel azelőttinél nagyságrendileg összeszedettebb és minőségibb dolgozatot adtam be, de nyilván ez a normális, két év alatt sokat tanul és tapasztal az ember. Tudtam, hogy annak is megvan az esélye, hogy a korábbi első hely miatt akár automatikusan is eliminálnak a helyezettek közül. Nem tudom, hogy mi miért történt, végül helyezés nélkül zártam a TDK -t, amiről tudtam, hogy nyilván benne van a pakliban, mégis nagyon rossz érzés volt, hogy egy minőségében sokkal jobb munkáról azt a visszajelzést kaptam, hogy nincs ott a jók között. Letört a dolog, de úgy voltam vele, hogy megyünk tovább, és majd az országoson kiderül a tuti…
Továbbra is az elutasítást és az érdektelenséget kaptam (milyen meglepő), de azért hálistennek megedzett az élet, és próbáltam a lehető legerősebben kizárni mindent, és arra koncentrálni, ami nekem jó. Elhittem magamról, hogy jó az, amit csinálok, még akkor is ha jelenleg senki nem gondolja úgy. Most nem volt infóm az OTDK dolgozatra kapott pontokról, de talán ez nem is baj, legalább nem befolyásolta sehogy az előadást. Szerintem jól sikerült, éreztem is utána, hogy szerintem ott leszek az élmezőnyben (persze utólag könnyen beszél az ember… :D). Másnap eredményhirdetésen az én nevemet mondták ki, mint a szekció győztesét, ami egyrészt nyilván nagyon boldoggá tett, és megkönnyebbültem, mert ezek szerint tényleg nem rossz, amit és ahogyan csinálok. Nagyon örülök, hogy a sok sz*r ellenére voltak, akik elismerték a munkámat, ráadásul nem is akárkik, nem akármilyen helyen. Tudom, hogy nem fogják olvasni, de szeretném megköszönni a szakmai bizottságnak, hogy az én dolgozatomat és prezentációmat tartották érdemesnek az első helyre, az átlagosnál többet jelent, hogy minden nehézség ellenére képes voltam rá. Nem azért mert agyonsztároltak, nem azért, mert nyomtak hátulról, hanem azért mert elhittem, hogy képes vagyok rá, és ezt be is bizonyítottam.
Nehéz volt – e eljutni idáig? Iszonytatóan. De nem a szakmai részre gondolok. A résztvevők közül mindenki keményen dolgozik, mindenkinek rengeteg eredménye van és mindenki megtesz minden tőle telhetőt. Nekik is ugyanúgy nehéz bizonyítani és megpróbálni kiemelkedni és a legjobbnak lenni. Tudjátok nekem mi volt a nehéz? Hinni magamban akkor, amikor senki nem tette. Bízni magamban akkor, mikor senki nem támogat. Erősnek maradni és kitartani akkor is, mikor a földbe döngölnek. Ez volt a neheze, nem pedig megírni a dolgozatot és megtartani a prezentációt. Azt is tudom, hogy ugyanúgy nem számít ez az első hely semmit, nem fognak tőle többnek nézni, ahogy az eddigi eredményeimre se nagyon reagáltak semmit. Bízom azért benne, hogy lesz egy olyan hely, ahol értékelni fogják mindezt… 🙂 Végezetül Bruce Lee idézetével zárnám a bejegyzést, még a kondiban láttam és sokszor tartotta bennem a lelket…
“Ne azt kívánd, hogy minden könnyen menjen. Kívánd azt, hogy legyen erőd legyőzni a nehézségeket!”
Hát, könnyen biztos nem ment eddig sem, de úgy tűnik, volt erőm, remélem ez továbbra is így marad! 🙂
Leave a comment