A Vivicitta utáni hétvégén repülőre szálltam, ugyanis volt egy szakmai kiruccanásom az Egyesült Államokba, amit megnyújtottunk pár kirándulós nappal, így összesen 12 napig voltam távol. Közben közelgett a június eleji Aldi Futógála is, ami évek óta fontos verseny a számomra, így beszéltük Sanyosszal, hogy kint is gőzerővel fog menni a futás, nyugodtan írja a tervet. Emlékszem, még mondtam is neki, milyen jó lesz hogy most “csak” a kinti kurzusra kell fókuszálnom és nem lesz más kötelezettségem, így ilyen szempontból úgy is tekintek az útra, mint egy kinti edzőtáborra 😀 Majd jött a valóság és borult szépen minden… A szervezők ugyanis rendkívül figyelmesek voltak és mindenféle szociális programot szerveztek nekünk a legtöbb estére, ez viszont azzal járt, hogy este 10-11 előtt legtöbbször nem értünk vissza a szállásra. Itthon, elborultabb pillanataimban még elő is fordulna, hogy olyan későn is elindulok egy lájtos kocogásra, de kint azért más volt a helyzet. Az 1-2 szabad délutánt, amink volt, azt pedig városnézéssel töltöttük, hiszen máskor nem volt lehetőségünk körbenézni, de mégsem egy mindennapi úticélról beszélünk, ahová majd jövő héten vagy egy hónap múlva visszatérünk ha úgy van, így elég buta dolog lett volna nem szétnézni a világ másik végén 🙂
Úgyhogy viszonylag hamar realizáltam, hogy ez az út nem a komoly sportolásról fog szólni hanem örülök, ha párszor el tudok menni futni és mint egy zsonglőr, a kötelező és kevésbé kötelező de erősen ajánlott elfoglaltságok mellett igyekeztem keríteni némi időt a futásra. Ez természetesen leginkább a pihenés rovására ment (hála Istennek a jetlag nem köszönt be, az még szép lett volna mindezek mellett :D), így a saját érdekemben csökkentettem az elvárásaimat és nem erőltettem azt, amiről tudtam, hogy inkább ártana mint használna az adott helyzetben. A tempót/résztávot/váltogatást teljesen elengedtem – egyrészt a legtöbbször hatalmas volt a szél, másrészt az atlétikapályákra a hozzám hasonló földi halandók számára nem volt bejutás (teszteltem), így maradtak az utcák, ahol viszont a forgalmi szituációk miatt gyakori volt a gyors megállás és elindulás.
A futásokat leginkább az határozta meg, hogy mennyi időt tudtam beszuszakolni a napokba úgy, hogy ne legyek élőhalott a kurzusokon… még a vizsgára való tanulásra dedikált idő felét is beáldoztam egy délelőtti 10 km-ért – hálistennek miután megírtam a második legjobb tesztet a résztvevők közül, realizáltam hogy ezzel nem követtem el végzetes hibát 😀 A kurzus után pedig tovább is álltunk Miamiba, ahol ismét a kevés idő-sok program dilemma állt fenn, így az egyetlen megoldás az volt, hogy reggel iktattam be rövid futásokat, és mire a többiek felkeltek, már vissza is értem a szállásra. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó és nyilván extra logisztikát, valamint zsonglőrködést igényelt az egész, de igyekeztem az arany középutat megtalálni: nem túltolni, de mégis menni amikor ésszerűen megoldható. Az idő nagyon kellemes volt egyébként, a legnagyobb ellenségem a szél volt, illetve egy teljesen váratlan monszun, ami után a bugyimból is csavarni lehetett a vizet 😀
Ami a kinti táplálkozást illeti, az első sokk az volt, hogy az egyébként szuper fancy szállásunkon a reggelinél egy darab zöldséget, húst vagy sajtot nem láttam. Nekem, aki a sós reggeliket preferálja, nem okozott örömet a cukorsokkos müzli, kenyér- és péksütemény felhozatal, így gyorsan be is szereztem a szomszédos Publixban pár alternatívát, amivel kihúztam a hátralévő napokat 😀 Az egyetemen kaptunk ebédet illetve snackeket, amik meglepő módon teljesen jó minőségű és finom ételek voltak, ez nagy pirospont volt 🙂 Hazudnék, ha azt állítanám hogy életem legnagyobb clean eatingjét toltam kint, de mindent összevetve jobb volt a helyzet, mint amire számítottam 🙂
Összességében 5 futás és picivel több mint 42 km fért bele, ami a jótól messze van de a semminél szignifikánsan több. Figyelembe véve a közel 20 órás repülőutakat, az új kontinenst, a rengeteg új impulzust és azt, hogy egyébként teljesítenünk kellett a kurzus végi vizsgán, egy csoportos prezentáción és egy poszter prezentáción is, eléggé komfortzónán kívüli élmény volt az egész és nem hiszem, hogy sokkal jobban lehetett volna egyensúlyozni a sok dolog között. Tibi szerint egyébként is rám fért egy kis csökkentett mód a sportot illetően, és miután visszatértem, abszolváltam is pár bitang edzést, amik megnyugtattak afelől, hogy nem felejtett el futni a testem 😀
