NN City Run

Avagy a verseny, ahol minden összejött 🙂 …de ne szaladjunk ennyire előre…
Továbbra is fenntartom azt az álláspontomat, hogy félmaratoni versenyzésen a kevesebb néha több, így január közepe után április elején álltam újra rajthoz ezen a távon az NN City Run-on. Jól mentek az edzéseim a versenyt megelőző hetekben és az alapozás után már elkezdtük a gyorsítást is, így szerettem volna javítani a bécsi időeredményemen. Emellett pozitívumnak könyveltem el, hogy a múltkori KEK Run-nal ellentétben semmim nem fájt, a rajt is viszonylag későn volt, így aludni is tudtam eleget 😀 (bár táplálkozás szempontjából mondjuk nem éppen ideális a kései rajt, de hálistennek nem volt gond). Az egy másik dolog, hogy mentálisan nem volt bennem a nagyon energikus érzés, hogy én ma egy brutálisat fogok futni, de aggasztani sem aggasztott semmi, így bíztam benne, hogy előbb-vagy utóbb megjön a flow 🙂

Tudom, hogy a futás egyéni sport és a legtöbb edzésemet egyedül is szoktam teljesíteni, de felbecsülhetetlen a hozzáadott értéke annak, amikor versenyen van kivel futni, nekem pedig ritkán jár ki ebből – nem azért mert soha senki nincs előttem, hanem mert sokszor a gyorsabbak (akár nők, akár férfiak ha a női mezőnyben nincs előttem senki) annyi előnyre tesznek szert, ami miatt már irrelevánssá válik hogy behozzam a lemaradást és gyakran magamra maradok. Ez aznap viszont végre máshogy volt és én magam is meglepődtem, hogy milyen simán tudtam tartani a tempót az előttem haladó lánnyal és igyekeztem is előnyömre kovácsolni a helyzetet azzal, hogy előzgetés helyett “csak” tartottam az iramot – ez utóbbi nagyon okos döntésnek bizonyult a végén. 15-16 km körül jött el az a pont, amikor realizáltam hogy itt bizony egyedül kell tovább futnom, immár a női mezőny elején, hálistennek 17-18 km-ig voltak a férfi váltóból akikkel húztuk egymást. 18 km körül – akkor már teljesen egyedül voltam – majdnem el is sírtam magam flow élményemben, de gyorsan meggyőztem magam hogy majd a célban sírhatok amennyit csak akarok, de most szükségem van a fókuszra, ugyanis következett a legkeményebb 3 km. Itt emelkedőtől és szembeszéltől kezdve minden volt és természetesen az izmaim is érezték már a magam mögött hagyott távot. Láttam az időmön, hogy ez szép PB lesz úgyhogy azzal biztattam magam hogy az eddigi “munkát” nem szabad itt elrontani és amúgy is mindjárt vége 🙂 A befutót hálistennek szélvédettebb módon alakították ki, így az utolsó 200-300 méterre össze tudtam szedni magam és 1:27:49-es idővel befutni a célba – de könnyek már nem voltak sem akkor, sem utána 🙂

Az eredményhirdetést követően belebújtam az új CloudSurferbe az OnRunning standnál – bár a lábamon lévő víz- és vérhólyagok miatt megterhelő volt a kocogás, illetve beugrottam a Krio Centrum standjához is egy Normatec kezelésre, ami csodát tett fáradt lábaimmal, ráadásul egy 5 alkalmas bérlettel is megajándékoztak 🙂 A már tradícióvá vált verseny utáni lángosozás most elmaradt, valami könnyedebbre vágytam, így egy lazacos poké bowlra esett a választásom.
Hétvégén ismét verseny, ezúttal a Vivicitta félmaratoni távján állunk rajthoz – de most váltóban 🙂

Share:

Leave a Reply

Your email address will not be published.